A szembogár sietve visszapillant.
Cipőm orrára ült a téli dér,
még egy tüdőnyi páratartalom,
az ujjaimba lassan ér a vér,
s ha égve hagytam bent talán a villanyt,
lenyomni messze már az alkalom.
Miként ki buszra vár, az alkaron
csak áll a szőr, takarja hó a fát,
fülemben dermedt autók bús dala,
a zöld kukákra fagyva zúzmara
citálja még a hajnal sóhaját,
hogy „múlni kell megint csak, ó, nahát”
szememből kóbor álmot dörzsölök ki,
de tán ma már a ránc se múlik el,
mint buszra ugró néni, úgy könyökli
egy év az embert arcba; múlni kell.