Borsi Bálint

A sok dobozra rákerült a cellux,
a szőnyeg is már felcsavarva rég,
te zsákért még a porszívóba elfutsz,
én közbe’ mintha halk neszt hallanék,
csitulni rest, mint annyi más manapság,
pihenni nem hagyó kis észlelés,
akár a fogmosás után a nassvágy,
mi kekszet enni visz ki éjjel, és
nem ritka itt, habár, felénk a lárma
(ezt tudja jól, ki néha erre jár)
nem zizeg tücsök ma, sem madárka,
a szőnyeg is csak feltekerve vár,
s te zsákot hozni mész a porszívóba,
amíg a küszöb csendben korrodál;
a szív zörög csak máshogyan, mióta
a szőnyeg, mondom, feltekerve áll,
a sok dobozra rákerült a cellux
és kekszet enni már nem látlak itt,
csak porszívózni egyet, aztán, szerbusz:

mi elmegyünk, és itt majd más lakik.

egy házibuli éjjelén az első,
órakattanásnyi koitusz
az Örs Vezér terén a hóesésben
épp lekésett első trolibusz
egy áprilisi délután a kertben
kinnfelejtve olvadt csokinyusz

A szembogár sietve visszapillant.
Cipőm orrára ült a téli dér,
még egy tüdőnyi páratartalom,
az ujjaimba lassan ér a vér,
s ha égve hagytam bent talán a villanyt,
lenyomni messze már az alkalom.
Miként ki buszra vár, az alkaron
csak áll a szőr, takarja hó a fát,
fülemben dermedt autók bús dala,
a zöld kukákra fagyva zúzmara
citálja még a hajnal sóhaját,
hogy „múlni kell megint csak, ó, nahát”
szememből kóbor álmot dörzsölök ki,
de tán ma már a ránc se múlik el,
mint buszra ugró néni, úgy könyökli
egy év az embert arcba; múlni kell.

A szívverés a gyíkneszekre passzol,
a víztükörbe bámul ott a hegylánc,
ahogy mikor kimész (megint nem alszol)
hogy arcot moss, s egy új barázdát meglátsz,
hevült betonnak át a hézagán ott
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
toboz potyog le, hogyha lépsz, na látod,
a szívverés a gyík neszére passzol,
a vér kering, (sirály, ha halra les),
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
az ember botlik egyet, transzba es,
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
hevült betont feszítve, bármi áron,
a szívverés a gyíkneszekre passzol,
és szenderülsz kabóca-áriákon.

ha nem barnul banán se nézve be,
és Istennek se föl nem forr a víz,
hát szöszmötölve, véve észre se,
egy év megint hová, mint sorba tíz

hová siettetik, ki végre ráér,
megszokni kezdtem épp, hogy itt levés,
az évek, mint a mikróban, ha tányér,
csak körbe-körbe, aztán pittyenés.