Egy borsózöld ladikon tengerre szállt
a Bagoly a Cirmivel,
egy nagy málha mézzel és olyan sok pénzzel,
hogy nehéz volt bírni el.
A Bagoly az égre rámeredt,
és dalra zendített:
„Ó Cirmim, én nem adom ám kegyed
de sohase senkinek,
nem ám,
nem ám,
de sohase senkinek!”

És így szólt a Cirmi: „ezt nem lehet bírni!
Hisz nekem Ön az, aki kell!
Keljünk már egybe, én nem vágyom szebbre,
csak kérjen meg valamivel!”
A ladik csak ringott, és gyűrűjük minthogy
nem volt, csak úgy sodródtak ők,
míg találtak egyszer egy szép orrpereccel
ott, ahol a Bumba-fa nőtt,
hol nőtt,
hol nőtt,
egy Disznót, ki nagy volt és rőt.

„Orrdíszed, Disznócskám, megvennénk, mit szólnál?
Ez kéne nekünk pont már csak.”
„Nem bánom cseppet se.” S meg lettek esketve
a Vadpulyka által már másnap.
És kompótot faltak és hasé és vajbab
és szeppentett szügyszörp is volt,
és ringtak csak lágyan ott, manccsal a szárnyban,
míg felettük sárgállt a hold,
a hold,
a hold,
míg felettük sárgállt a hold.